egyKéthánégy

- Peti, mik ezek szerinted?

- Egy szarvas és egy kutya.

- De hát ez farkas! Nincsenek kék kutyák!

Elmentetek nyaralni a nagyihoz, és nagyon hiányoztok. Még csak pár nap telt el az összesen 6 hétből, nem tudom, hogyan fogom bírni ilyen sokáig. Persze meglátogatlak majd benneteket, és sokszor telefonálok, de nem lesz könnyű.

Ez az első ilyen időszak az életemben, amikor valóban jobban szeretném, ha együtt lennénk. Akármilyen furcsa is ezt két majdnem hat éves gyerek anyukájától hallani, őszintén szólva azt hiszem, hogy csak most kezdelek olyan igazán szeretni benneteket. Úgy, ahogy az első perctől kellett volna, ahogy némelyeknek maguktól megy már a születés pillanatától, és hát ahogy soksok embernek sosem jön össze. 

Kicsit szégyellem, még ha nem is az én hibám. De hát fejlődöm, és ez a lényeg, nem igaz?:)

Borzasztóan régen nem írtam ide, és közben annyira megváltozott a helyzetünk,és főleg, megváltoztam én, hogy most legszívesebben kitörölném az egész blogot. 

De azt hiszem, ez hiba lenne, így mégsem teszem, legfeljebb nem olvasom el többé a régi bejegyzéseket, hogy ne legyek ideges attól, amiket régen írtam. 

Folytatni kéne ezt is... már csak a fiúk miatt is.

Mit is írhatnék... 

Domi és Beni nyertek egy rajzpályázaton, ettől ők lettek a "sztárok" az oviban, bár szerintem ezt leginkább az óvónők érezték így. 

Mindenki nagyon büszke az én két fiamra, már megy az iskolárakészülés, anyuka, majd valami jó iskolát keresünk ennek a két tehetséges gyereknek, ugye apuka finanszírozza, haha, hogyne, szóval maradjunk az ingyenes állami oktatásnál, de abból válasszuk a legjobbat, amit lehet. Jaj, hol van ez még, majdnem egy évünk van a döntésig, én ugyan nem aggódom előre. Főleg, hogy nincs min. 

A fiúkkal már sokat beszéltünk arról, hogy miért fontos az iskola, öntöm beléjük a motivációt, amit belém elfelejtettek, remélem, megtalálják majd azt a dolgot, ami tényleg érdekli őket, és nem adják fel, ahogy én tettem mindennel - anyám meg hagyta. Én szigorúbb leszek, nem fogom hagyni, hogy minden abbamaradjon lustaságból, nemtörődömségből, mindenfontosabbságból. Most már tudom, hogy a jó döntés és a kitartás milyen fontos, mert tök mindegy, hogy mit szeret és mit tud a gyerek, a lényeg, hogy tényleg értsen valamihez mire felnő. A túl sokféle érdeklődés elsikkad, akkor menjen tovább az ember, ha egy dolgot már biztosan tud és már nincs mit kihozni belőle - mittudoménmilyen okból. De a mindenből egy kicsit csak játéknak jópofa, abból sem megélni, sem igazán örömet érezni nem lehet. 

Na most ennyi jutott eszembe. Amúgy minden oké, Peti megint nálunk lakik, hogy meddig...:), de azt tudom, hogy minden rendben lesz, és ez a lényeg.

Kábé 10 napja annak, hogy Peti elköltözött tőlünk. Egy évig és 3 hónapig élt velünk. Azt gondolom, hogy nagyon sokat kaptunk tőle, ti elsősorban rajtam keresztül, mert engem megtanított jobb anyának lenni. 

Igazából nem is nagyon tudom, hogy konkrétan milyen volt még veletek, amikor ott voltam, akkor legóztatok együtt, ő tanította meg nektek, hogy a legóból mindenféle dolgot meg lehet építeni, még szürreálisakat is, meg hát ne felejtsük el azt, hogy WÁÁÁÁÁÁ, a közös birkózásokról nem is beszélve. 

Nagyon nehéz volt nekünk együtt élni, mert az a 15 év különbség magában foglalja a felelősségvállaláshoz való hozzáállást. Azt hiszem, ő tényleg megtett mindent, ami tőle tellett, főleg, mert szeretett engem, és mert azt is értékelte, hogy én is szeretem őt, de belefáradt abba, hogy olyan dolgokat csináljon, amik normális esetben nem az ő feladatai lettek volna. Választhatott volna mást is, de valahogy nem ment neki... így inkább feladta az egészet. 

Én is hibás vagyok, túl engedékeny voltam bizonyos dolgokban, keményebben kellett volna kijelölnöm a határokat, főleg az önállóság terén.

Így most megint hárman vagyunk, Beni éppen írni tanul úgy, hogy kimásol szavakat a Pettsonból, Domek pedig az egyedüljátszás terén szerez tapasztalatokat, mivel neki egyelőre jobban megy másokat rávenni olyan dolgokra, amik az ő feladatai lennének... nagyon vigyáznom kell erre, mert ha nem tanítom meg a saját felelősségére, akkor mindig másokra támaszkodik majd. Könnyebb választás:) Nehéz dolog anyának lenni, de hát ez van, és biztos vagyok abban is, hogy éppen a nehézségek miatt lesz igazán értékes a végeredmény.

Domek megjelenik egy rajzzal, amin egy autó van, egy cseresznye, meg egy dominó. Azt mondja: anya, szeretném meghívni a bulimra a Rolcsit, a Bencét, meg a Zsoltit. Mondom: jó. Kimegy, majd visszatér egy cseresznye és egy dominó rajzával.

- Anya, a Rolcsit mégsem hívom meg, mert nem tudok szép autót rajzolni. 

Karácsonykor a nagyinál voltunk, és őszintén szólva nem volt valami jó, így aztán elhatároztam, hogy jövőre (ami nekem most már idén van:) minden máshogy lesz. Nehezen fogadom el, hogy a családunk belőlünk áll, és a többiek csak kiegészítések. Vagyis hogy a karácsony a miénk, négyünké vagy hármunké (nem tudom, hogy Peti itthon marad-e velünk), és máshova is együtt megyünk vagy nem megyünk. 

Persze attól ti még mehettek nyaralni a nagyapáékhoz meg a nagyihoz, de az ünnepek akkor is közösek. Mint ahogy közösek a hétvégék, a hétköznapok, az éjszakák, minden idő. Mert a család mi vagyunk.

Azért írom le ilyen sokszor, hogy magamban is tudatosítsam:) Nagyon nehéz ez nekem, de most végre tudatosan akarom jobban csinálni, elfogadni, hogy a szabadságom már csak múlt, sőt, ha jobban megnézem nem is nagyon volt, vagy legalábbis nem tudtam mit kezdeni vele.

Írtam egy listát, hogy miket szeretnék ebben az évben megvalósítani, és meg is teszek mindent, hogy a dolgok teljesen egyenesbe jöhessenek.

- Eladom a házunkat, és veszek az árából egy lakást, hogy megint a sajátunkban élhessünk, és úgy, ahogy nekünk tetszik. Pölö összefesthessük a falakat, furcsa formákat ragaszthassunk csempéből a vécébe, ilyesmi. 

- Külön pont, hogy otthont alakítsak ki, pedig ez ugyanaz, de mindenképpen az előzőből következik, és az első semmit sem ér enélkül a második nélkül. Mert ahogy most élünk, az nem otthon, csak lakunk valahol.

- Meg kell tanulnotok úszni, ez nagyon fontos.

Nagyjából ez az, ami titeket is közvetlenül érint, a többit majd meglátjuk.

- Anya, hogyan öltöznek fel azok az emberek, akiknek levágták a lábát? És ők másmilyen nadrágot hordanak? És mi van azokkal az emberekkel, akiknek se kezük se lábuk nincs?

- Anya, hova szoktak tűt szúrni a testünkön? A szemgolyónkba is szoktak? És ha kiveszik a szemgolyónkat, akkor látunk tovább?

Olyan tök jókat beszélgetünk mostanában, igazán élvezem az együttléteket. Főleg Domekkel beszélgetünk, Beni sokkal kevesebbet kérdez, kevesebb érdekli, ő inkább játszik közben, és hallgat minket. 

Ma már arról is beszélgettünk, hogy miért apa az igazi apa, és hogy mi is van azzal az idegen bácsival, hogyan lesz a gyerek, és az oviból hazafelé felmerült az is, hogy: anya, és ha megint beléd tesznek egy olyan csövet, akkor megint lehet gyereked? Én meg próbálok minél érthetőbben és részletesebben válaszolni. Csakis őszintén.

Mit is írjak ide... az életünk többé-kevésbé állandó lett, nagyjából rendben vannak köztünk a dolgok. Az óvónénik odavannak mindkét fiamért, folyton csak dicséretet hallok, hogy a Beni milyen döbbenetesen kreatív és ügyes, a Domek szintén, és milyen büszkék rájuk. Én is büszke vagyok. Itthon sokszor van mostanában, hogy ül a két fiam a szobában, legóznak, és közben kórusban mondják az oviban tanult verseket és mondókákat. Holnapután jön a Mikulás...

Domek ma az oviból hazajövet egyenesen nekem szegezte a kérdést: most akkor létezik a Mikulás vagy nem? Én már jó rég megfogadtam, hogy nem hazudok nekik, még a mesék kedvéért sem, legfeljebb elhallgatok ki nem mondandó dolgokat, de egy ilyen egyenes kérdésre természetesen megmondtam az igazat. Mert igen, jó játék, szép ünnep, de sokkal fontosabb, hogy a fiúk tudják: anya mindig igazat mond, maximálisan meg lehet benne bízni. 

Pár hete Peti megy az oviba délutánonként, valószínűleg ennek köszönhető, hogy megint teljesen beépült az életünkbe, tényleg olyanok vagyunk, mint egy család. Ez főleg azért furcsa, mert ő nem akarta ezt, nem akart megint két kisfiú pótapukája lenni, de így alakult, és én örülök neki, hogy ő szigorú, de nagyon lelkiismeretes apuka. Mostanában, ha a jövőről beszélünk, már nem csak ketten szerepelünk a szavaiban (mármint ő meg én), hanem mind a négyen. Azt hiszem, hogy ez egy 20 éves fiatalembertől nagyon nagy dolog. Valahogy összenőttünk, és nem hiszem, hogy ő a nehézségeket nézné, sokkal inkább élvezi azt a meleget, amit a családunk jelent.

Úristen, de rég nem írtam ide. Mit is mondhatnék... 

Elkezdtetek külön tornára járni, ez az első fizetett különórátok, persze jó drága:), de hát ez van, szerintem fontos a sport, és ez itt az előszobája. Szerencsére apa fizeti az órák felét, ami ugyan a kötelessége, de őszintén szólva nem bíztam benne, hogy megteszi, és mégis. Sajnos a folyamatos tökéletességre való törekvésem egyik lépcsőfoka, hogy elég hamar meglátom a rosszat mindenben, és egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy ez a torna tényleg annyira hasznos lesz, mint ahogy az óvónéni beharangozta. Mert a pénz persze az ő zsebét gazdagítja... na mindegy, majd év végén kiderül. 

Délutánonként, ha dolgozom, Kati néni megy értetek a gyerekeivel, Dorkával, Mátéval és Szabolccsal. Nagyon szerettek náluk lenni, mindig vidáman jöttök haza, és sokáig tart a búcsúzás, pedig csak két órányi időt vagytok ott naponta. 

Peti ma autós-radíros grafitceruzát vett nektek. Igazából nincs túl sok kapcsolatotok egymással, csak ő is itt él meg ti is. Én meg valahol középen. Mindennek a közepén.

Az első hét jól telt, Domek kissé nyafogósabb volt a szokásosnál, de talán megoldódott ez is mostanra. 

A hétvégén mind a négyen itthon voltunk, apa nem ért rá, mert sürgősen körbe kellett bicikliznie a Balatont... hát lehet, hogy csak én várok tőle túl sokat, de szerintem kissé túlzás, hogy minden hónapban nyaralni megy, de a gyerekeire nincs ideje meg pénze. Na mindegy, mi hárman azért jól éreztük magunkat, tegnap voltunk a várban megnéztük azokat a dolgokat, amiket Anna és Peti a mesében, vagyis a turulmadarat, az Úri utcát, mindenféle szobrokat, és bár a siklóra nem voltam hajlandó megvenni a méregdrága jegyeket, ma reggel elmentünk a Lánchíd budai hídfőjéhez, a 0 kilométerkőhöz is.Igazán jól éreztem magam, ahogy láttam, ezzel mindenki más is így volt.Peti is, bár ő nem jött velünk, mert neki meg sürgős lustálkodnivalója akadt:) De hát a medvék már csak ilyenek.